2015. december 31., csütörtök

1. fejezet

Köztünk járnak. Nem tudjuk, valójában milyen Lények, de léteznek. Külsőre éppen úgy néznek ki, mint mi. Látszólag teljesen egyformák velünk, de mégis van egyetlen dolog, ami elárulja őket. A semmiből bukkannak fel, csak egy hűvös fuvallat mindössze, ami hozzájuk társul. A szél szárnyán érkeznek, és azzal is távoznak. Jeges légáramlat hozza őket, itt vannak kis ideig, és a fagyos fuvallattal tovább is állnak. Örökre.
Mégis milyen teremtmények ezek? Inkább Ők... Amit csak el tudunk képzelni. Mindenfélék. Jók, rosszak, kívülállók, kitaszítottak, söpredékek, és még megannyi jelzővel lehetne őket illetni. De mégis mit akarnak tőlünk? Senki nem tudja, mert senkit nem bántanak sohasem. Csak figyelnek minket. Ahogyan élünk, ahogyan lélegzünk, ahogy szeretünk vagy éppen gyűlölünk, ahogy viselkedünk a társainkkal.
Honnan tudom ezeket mind? Csak néhányan vállaljuk azt, hogy kutatunk utánuk, vagy éppen befogadjuk őket az otthonunkba, és nem engedjük, hogy eltűnjenek az életünkből. Én tudom, hogy köztünk vannak, mert hiszem, hogy léteznek és köztünk járnak. Én is egyike vagyok azoknak, akik kutatnak utánuk. Tudom, hogy Emberek módján viselkednek, de néha nem túl emberiek. Mert míg a mi „fajtánk” saját céljai elérése érdekében kihasználja a társát, áttapos rajta, addig ezek a Lények kedvesek a mi vérünkkel. Ebből tudod, hogy nem egy Emberrel beszélsz. Barátságos és megértő mind. Azon kevesek, akik köztünk élnek.
De vannak olyanok is az Emberek között, akik szintén utánuk kutatnak, és keresik őket a Világ minden táján. Mindent felforgatnak értük, az Őrület hajtja őket. Bármeddig képesek elmenni, hogy csak egyet is elfogjanak. Ők a Vadászok. Emberek egytől egyig, de az Emberek azon kis csoportja, akik azért vannak, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak Velük, Teremtményekkel.
Mi pedig, Vándorok, ebben akadályozzuk meg a Vadászokat. Egykoron az Emberek között tartottak minket számon, de mára már csak mi is egy „Faj” lettünk. Nincs ellenségünk, nem állunk egyik oldalon sem, szabadon dönthetünk a Teremtmények sorsáról, csupán létezünk a Világban. Múlt és jelen nélkül. Jövőnk pedig egyáltalán nincs. Járjuk a Világot, és nem állapodunk meg.
Ha Vadásszal és Teremtménnyel egyszerre találjuk magunkat szemben, akkor dönthetünk bármelyikük Sorsáról is akár. Ha akarunk. De ha valaha is az egyik oldalra állunk, akkor már nem vagyunk Emberek. Ha a Lényeket védjük, akkor kitaszítottá válunk magunk is, így leszünk mi Vándorok. Ha viszont a Lények ellen fordulunk, és végzünk velük, akkor Vadászokká válunk.
Egykoron volt vezetéknevem is, ami mára már a feledésbe merült. Mindenkivel ez történik, aki már nem Ember, és egyszer Valakinek az oldalára áll. Én egyszer megtettem. Egy Teremtményt védtem, és ezzel Vándorrá lettem. Egy Védelmező, aki nem Vadász, nem Teremtmény, és még csak nem is Ember. Vándor.
BaekHyun vagyok, és egyszer találkoztam egy Tündérrel. Azóta keresem őt, és védelmezem a Fajtáját a Vadászoktól... de nem csak Tündérek léteznek ebben a Világban. Egyáltalán nem. Alig vannak néhányan a Tündérek közül, de Ők sem mindig jók, mint ahogy azt egykoron gondoltam. Ez a Tündér sem volt annyira jó, mint hittem régen. Habár rémült volt, mégis veszélyes volt a közelében. De mégis megvédtem, mert képtelen voltam elpusztítani...
Hibáztam? Talán. De most sem tennék másként. Most is lennék inkább Vándor, mintsem Vadásszá legyek. Inkább járom az éjszakákat, és létezem a semmiben múlt és jövő nélkül, minthogy annak szenteljem minden gondolatomat, hogy egyet is megöljek vagy rabságba taszítsak.
Ahogyan a Teremtmények, úgy mi is kevesen vagyunk, de mind azon dolgozunk, hogy megvédjük őket a Vadászoktól, de akár még másik Fajtól is. Mert kellenek a Világba, hogy Egyensúlyt hozzanak a mindennapokba. Ha nem lennének Tündérek, akkor hinnél a Csodákban? Ha nem lennének Vámpírok, hinnél a Rosszban? Ha nem volnánk mi Vándorok, vajon lennének még Teremtmények...? Te mit gondolsz? Szerinted is kell az Egyensúly a Világba?

* * *

- MeeYun! – Kiáltotta egy búgó hang az éjszakában. – MeeYun!

Újra és újra ugyanazt a nevet harsogta a semmi közepén állva, körülölelte őt a szürkeség. Hiába ordította el magát folytonosan, nem érkezett egyikre sem válasz. Egyetlen alkalommal sem. De nem akarta feladni. Annyi év után sem akarta abbahagyni, így hát folytatta tovább a kiabálást, egészen addig, míg végül hangja sem maradt. Azonban ez sem tudta eltántorítani a céljától. Némán üvöltötte a nevet, már az Ég is teljesen besötétedett, és csupán a Hold halvány pislákolása adott némi fényt.

- Nem akarsz elhallgatni? – Szólította meg a kiáltozót a feketeségben egy újabb alak. – Látod, hogy nincs itt!
- Meg kell találnom – nyöszörögte immáron berekedve. – Szüksége van rám.
- Szerinted, ha szüksége lenne rád, akkor még mindig bujkálna? – Kérdezte szemrehányóan.
- LuHan! Azért jöttél utánam, hogy segíts megtalálni, vagy csak idegesíteni akarsz? – mordult rá.
- Segíteni szeretnék, de ha némaságig üvöltözöd a nevét, azzal nem fogjuk előbb megtalálni. Inkább jöjjünk vissza napkeltekor!
- Én itt maradok! – Morogta megszállottan. – Ha kell, egész éjszaka fent leszek, és keresni fogom!
- Miért maradnál idekint?! Akkor húzzuk meg magunkat legalább abban a faházban ma estére!

Ezzel a fák között megbúvó kis viskó felé mutatott, a másik a megfelelő irányba fordította a fejét, majd társára nézett. Vállat vont, aztán megindult a fabódéhoz, mielőtt még megegyezhettek volna az éjszakai szállás ügyében. A LuHan nevezetű tag gyors léptekkel eredt barátja után, és kapta is el a vállát, ahogy mögé ért.

- Hé! Azért néha kommunikálhatnál normálisan is!
- Te mondtad, hogy húzzuk meg magunkat, nem? – bosszúsan villant meg az éjszakában a mélybarna tekintet.
- Csak egy javaslat volt, amit meg kellett volna vitatnunk.
- Megvitattuk! – Hirtelen nyomta le a kilincset, és lökte is be azzal a lendülettel a kissé rozoga ajtót. – Akarsz te aludni először? – lépdelt beljebb a dohos falak között, egyenesen egy kandallóféléhez sétált.
- Inkább dumáljunk, benne vagy? – Zsebre dugta a kezeit, és körbenézett az öreges helyiségben.

Elidőzött tekintetével a viseltes kanapén, aztán a mellette lévő ütött-kopott állólámpát mérte fel, majd az egyetlen ablakot vette szemügyre, valamint az elé húzott és megsárgult függönymaradványt. Mélyet sóhajtott. Egy elhanyagolt fakunyhót sikerült választaniuk éjjelre, de még mindig jobb, mint a szabad Ég alatt aludni.

- Mit csinálsz? – fordult a kandalló előtt serénykedőhöz.
- Meleget. De csak próbálnék. Nincs tüzed?
- Momentán a másik kabátomban hagytam – viccelődött.
- Tüzet szeretnétek? – Lihegte egy dermesztő női hang alig egy lépésnyire a merengő alaktól, mire egyszerre ugrottak arrébb, és kezdték forgatni a fejüket a hang után kutatva.
- Ki vagy? – kérdezett elsőként LuHan.
- Számít, hogy ki vagyok? – Szólalt meg ismét a korábbi női hang birtokosa, de ezúttal sokkal távolibbnak hatott.
- Megmutatod magad? – Felemelte a kezeit a kandallóhoz közelebbi fél. – Nem Vadászok vagyunk. Nem akarunk bántani.
- Kik vagytok? – Hallották meg újfent a hátuk mögül a jeges dallamot, hirtelen néztek maguk mögé, de semmit nem láttak.
- BaekHyun vagyok, Vándor. Ő pedig itt mellettem LuHan, aki egy közülünk.
- Vándor? Sosem találkoztam még Vándorral – egy szürke, tölcsérszerű folt jelent meg előttük, ami lassanként öltött emberi alakot.

A füstös és ködös állagú anyag végül teljesen szilárd halmazállapotúvá vált, és egy női alak rajzolódott ki a sötétségben. Szeme mélybordó fényben pompázott, hosszú és szőke tincsei félig eltakarták az arcát, éppen csak engedett láttatni magából valamit. Felemelte jobb kezét, melyben apró lángok lejtettek táncot. Szájához emelte tenyerét, majd csücsörített egyet, a következő pillanatban pedig lángra lobbant a kandallóban rostokoló legfelső szúrágta tuskó, aztán az alatta levő gyulladt meg, és így sorjában a többi.
A Vándorok a váratlanul támadt tűzre néztek, majd vissza a női alakra, aki még mindig előttük ácsorgott. Karjai teste mellett lógtak, mozdulatlan volt, de tekintete továbbra is félelemmel volt teli. BaekHyun újra felemelte a kezét, és két lépést tett a Teremtmény felé, aki ezzel egy időben hátrált ugyanennyit. Végül a Vándor inkább jobbnak látta nem közelíteni tovább, de karjait még mindig maga előtt tartotta. LuHan követte a példáját, ő is mellkasához emelte védekezőn a végtagjait, és megértőn pillantott az ijedt Lényre.

- Köszönöm a tüzet – suttogta BaekHyun, mire a Teremtmény biccentett egyet. – Elárulod, hogy te mi vagy? Milyen Lény?
- Számít? – Kérdezte rémült hangon.
- Nem. De szeretném tudni. Elvégre te is tudod, hogy Vándor vagyok.
- Azt mondtad. De hihetek neked? Nem fogsz láncra verni? Nem fogsz tüzes vasat tartani a fejemhez? Van fegyvered?
- Csak egy tőröm van, semmi több. De nem akarom ellened használni! Egyetlen Teremtmény ellen sem használtam még!
- Mutasd meg! – Parancsolta, vörös tekintete felizzott.

BaekHyun bal kezét lejjebb engedte, tenyerét felfelé fordította, és egy könnyű csuklómozdulattal kibújt bőre alól a tűhegyes penge. A Lény összerezzent a hosszú kést látva, kezeiben tűzlabdák gyűltek össze, kész volt bármelyik pillanatban megvédeni magát.
A sötétebb hajú Vándor felsóhajtott, majd ledobta a földre egyetlen védekező eszközét és a lábával arrébb rúgta. LuHanra pillantott. Tudta, hogy mit akar tőle a barátja; gondolkodás nélkül cselekedett. A világosabb hajú pengéje is a másik mellett végezte. A nő kezéből eltűntek a tűzgömbök.

- Démon vagyok – szakította meg a csendet.
- Milyen? – érdeklődött barátságosan BaekHyun.
- Tűzdémon.
- Különleges – biccentett LuHan, majd apró mosoly jelent meg ajkain.
- Köszönöm.
- Csak a tenyeredben tudsz tüzet teremteni?
- Ha kell, az egész testemet lángba tudom borítani. De ne akarjátok megtudni! – komolyodott el.
- Nem akarunk feldühíteni. Épp ellenkezőleg. Itt élsz az erdőben?
- Nem. Csak erre jártam. Véletlenül megéreztem a szagotokat.
- Ismersz más Teremtményeket is? – Reményteljesen csengtek BaekHyun szavai.
- Egyet-egyet. Miért?
- Keresek valakit – lesütötte a szemeit. – Egy Tündért. Nem tudod, hol találhatom meg?
- Errefelé már nincsenek Tündérek.
- Mi lett velük? Hova tűntek? Te tudod, hol élnek most? Elvezetsz hozzájuk? Tudsz valakit, aki ismeri őket?
- Nem és nem! Egyik sem! – A füléhez emelte kezeit, és rátapasztotta őket. – Hagyd abba! Nem bírom a kérdéseket! Nem akarom a kérdéseket!
- Jó! Rendben! Ne haragudj!
- Nézd el neki, kérlek! Nagyon szeretne megtalálni egy Tündért.
- Nem haragszom – morogta. – De nem bírom a kérdéseket! Egyszer egy Vadász foglyul ejtett és izzó vassal faggatott.
- Sajnálom! – BaekHyun térdre ereszkedett, majd nem sokkal később LuHan is követte benne.
- Ezt most miért csináljátok? – Értetlenkedett a Tűzdémon. – Nem vagyok én Nagyúr, hogy térdre boruljatok előttem. Nem vagyok én senki sem!
- Egy Teremtmény vagy, akinek megadjuk a tiszteletet.
- ChaeRin – elmosolyodott, mindkét Vándor a Lényre nézett. – A nevem ChaeRin.
- Örülünk a találkozásnak, ChaeRin, aki tűzdémon – illedelmesen bólintott egyet BaekHyun.
- Mennem kell!
- Ha találkozol egy Tündérrel, megmondanád neki, hogy keresem?
- Honnan tudjam, hogy kit keresel? Azért nem csak egy van belőlük.
- De abból csupán egy van. Az egyik szeme zöld, a másik szeme barna, hosszú és fekete haja van. A szárnya pedig szürke színű. A testét furcsa jelek borítják.
- Egy Bukott? – Döntötte oldalra a fejét a Tűzdémon, a két Vándor összenézett.

Mire újfent ChaeRin felé fordították a figyelmüket, már csak a füstfelhőt látták, és az elhalványuló bíborszín szempárt. Jeges fuvallat cirógatta meg a tarkójukat, és azzal az észrevétlenséggel távozott is a Démon a faházból, mint ahogy megérkezett.
A Vándorok felkeltek a földről, LuHan az ajtóhoz lépdelt, és bereteszelte a rozsdás zárral a faléceket, BaekHyun pedig a tűzhöz ballagott, és dobott még egy adag fát a már porladókra. Végül mindketten az ablaknál cövekeltek le, és belebámultak az Éjszakába. A fák között Árnyak bukkantak fel, majd tűntek is el, azonban ez nem rémisztette meg őket. Mindennapos jelenségek az ilyenek. Főleg az erdőben. Kiváltképp Éjszaka. Ahogy feljön a Hold és teret kap a sötétség, életre kel az erdő...


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése