2016. január 6., szerda

2. fejezet

Az utolsó emlékem csak annyi, hogy a feldúlt otthonunkban erősen szorítom magamhoz a húgaimat, miközben egy Vámpír kiszipolyozza a szüleim vérét. Egy cseppet sem hagy a padlón kárba veszni, mindet kiszívja, és lassú kortyokkal juttatja le a vörös és még langyos szomjoltót. A húgaim zokognak mellettem, és kapaszkodnak a testembe, nem tudnak mit tenni, és én sem tudok segíteni az apámon.
Egy rideg kézfej markolta a nyakamat folytonosan, fekete és hosszú körmeit a bőrömbe vájta, mozdulatlanná tett. Tehetetlen és esetlen voltam. Végignéztem, ahogy anyámat is elhagyja a lélek, és követi apámat a kínkeserves haláltusában. A Vámpír elégedetten szippantott egy újabbat a levegőből, majd felénk fordult, és lenyalta az ajkáról a maradék pirosló folyadékot, közben megvillant tűhegyes szemfoga az éjszakában. Aztán lassan elindult felénk.
A torkomat szorongató másik Rém lazított a kézfején, amikor meglátta Társát közeledni, majd hirtelen kirántotta a karjaimból a húgaimat és elráncigálta tőlem őket. Sikítoztak és könyörögtek a kegyelemért, de nem hallották meg a vékony hangokat. Az eddig engem fogva tartó Lény most a húgaimat ragadta nyelőcsövön, és mélyesztette beléjük pengeélű karmait. Megint felsikítottak a fájdalomtól.
Megállt előttem, ördögien elvigyorodott, aztán megfontoltan leguggolt. Nem akartam, hogy azt lássa, félek tőle. Erősnek akartam mutatni magam. A szüleim miatt. A húgaim miatt. Mélyen a bíborszín szempárba néztem és lenyeltem az összes könnyemet. Undorodtam a látványtól. A hányinger kerülgetett. A könnyeim elapadtak, az utolsót ő törölte le hüvelykujjával, megborzongtam a rideg érintéstől.
Résnyire tárt szájjal nézte a haragos arcomat, majd oldalra döntötte a fejét, és közelebb hajolt hozzám. Fagyos lehelet cikázott a nyakamnál, a hideg végigfutott a hátamon, még inkább eluralkodott rajtam a gyomorforgató érzés. Hallottam, ahogy nyel egyet, majd nyelve hegyével nyalintott egyet, a kezeim ökölbe szorultak. Velem is az időt húzta. Nem szakította át azonnal fogaival a vékony bőrt, csak harapdált, és foltokat hagyott maga után.
A sikolyaimat is lenyeltem a könnyeim után, nem adtam meg neki azt az élvezetet, hogy tudja, szenvedek. Egy pillanatra a húgaimra néztem. A félelem elvette az eszüket, a fiatalabbik már az ájulás szélére került az eseményektől és nem sok hiányzott hozzá a másik lánynak sem. Tudtam, hogy utánam velük fog végezni; eltökélt szándéka lett, hogy az elsőként kiszemelt prédája végignézi a szerettei halálát.
Az utolsó pillanatban berobbant az ajtó; a Vámpír felkapta a fejét a nyakszirtemből a dübörgés hallatán és a hang irányába pillantott. Macskákhoz hasonlóan fújtatott egyet, tökéletesen láthatóvá váltak még véres szemfogai. Nem mozdultam, csak a húgaimat figyeltem a szemem sarkából; ők rémülten nézték, ahogy a Vámpír és az a másik valami farkasszemet néz egymással, végül semmivé foszlik a Vérszívó és eltűnik a rommá tört házunkból. A Társával együtt.
A VALAMIRE néztem. Vámpírhoz hasonlított, de nem izzó bíborszín szemmel találtam magam szemben, és nem csurgott vér a szájából, ahogyan fekete karmai sem voltak. De a szemfogai első látszatra mégis Vérszívóvá tették, hegyes szemfogak bukkantak elő résnyire tárt ajkai között. Ha nem egy Vámpír, akkor EZ a valami fog a szüleink után küldeni minket.
A húgaimhoz lépdelt, a korábbi félelmeim okán továbbra sem tudtam megmozdulni. Letérdelt eléjük; bal kezét az idősebbik húgom jobb vállára, jobb kezét a fiatalabbik bal vállára csúsztatta. Egész testükben remegtek a rémülettől. Ahogy a Hegyesfogút vizslatták, lassanként megnyugodtak, majd elmosolyodtak. Elengedte a vállaikat, arcukra simította a tenyereit, végül rongybabaként csuklottak össze a húgaim.
Rohanni akartam hozzájuk, de a lábaim még mindig nem engedelmeskedtek nekem. Előttem termett a Hegyesfogú, mélyen a szemébe néztem; undorodva és gyűlölettel telve. Felemelte a kezeit, a vállaimra fogott és megszorította a testemet. Nem volt hűvös, inkább kellemesen meleg a tapintása, de mégis kirázott tőle a hideg. Egy baráti mosoly ült ki a szájára, azonban a húgaimmal ellentétben, én nem viszonoztam a görbületet. Elborította az elmémet a sötétség... már  csak egy koppanást hallottam, és ahogy a térdeim valami keménynek ütköznek.











* * *

Egyetlen Árny suhant át az Éjszaka sötétjében; visszafojtotta a levegőjét, nem akarta elárulni saját magát a lélegzetvételével. A fa mögé bújt és vigyázva felemelte a nyílpuskát. Újra elviharzott a korábbi sziluett, ezúttal közelebb érezte meg a hűvös levegőt, óvatosan kibiztosította a fegyvert, végül az Árny közepére célzott. Talált.
Egyetlen nyüszítéssel egybekötve tűnt el a körülötte lévő ködfelhő, és csuklott össze kábultan a bénító nyíl hatásának köszönhetően. Nem ejtette azonnal zsákmányul, türelmesen várt, hátha a semmiből felbukkannak a társai, hogy kiszabadítsák a Lényt. De egyetlen jeges fuvallat sem érkezett sehonnan sem. Körbenézett, nem akarta azt sem, hogy egy Vándor esetleg megakadályozza a tervében. Ő már az övé volt, és semmit nem akart annál jobban, mint a többit is ugyanígy látni.
Bénultan, a fekete és nyirkos talajon zihálva; kiszolgáltatva a Vadász akaratának, és könyörögjön a haláláért, amivel megkegyelmezhet a Lénynek. Kilépett a vaskos fatörzs takarásából, és óvatosan közelebb sétált hozzá. Két lépésnyire megállt tőle, a nyílpuskát újra a Teremtményre szegezte, ezúttal nyílvessző nélkül. Meghúzta a ravaszt, az halk kattanással jelezte, hogy kilőtte a nem létező lövedéket, majd maga mellé engedte a fegyvert.
Utálattal teli elmével nézte a görcsben lévő, ám mozdulatlan testet, végül még közelebb merészkedett. A Lény ebben a pillanatban emelte fel a fejét, és villantotta meg fekete szemét, ahogy megérezte fölé magasodni a Vadászt. A feketén lüktető szempár összefonódott a sötétbarna tekintettel, a Vadász rögvest hátrált a Teremtménytől. Értetlenül nézte a földön kuporgó Lényt, akinek vonásai már látszólag pontosan megegyeztek a Vadász külsejével.

- Mégis mi a franc vagy, te ocsmányság? – Kérdezte viszolygással teli hangon.
- Démon – morogta válaszul.
- Gusztustalan látvány vagy! – az oldalára erősített táskából előhúzott egy újabb nyílvesszőt, a puskába helyezte, majd felhúzta és a Démonra célzott.
- Mire vársz? – Állt fel erőtől duzzadva, mit sem érezve már a korábbi bénító találatból.
- Kiirtom a fajtádat, és az összes többivel is végezni fogok! – még közelebb nyomta a puskát a Lény testéhez, de hirtelen megremegett a keze.
- Csak rajta. Öld meg magad, ha tudod! – Egészen belepréselte a testébe a nyílpuskát, aminek fele el is tűnt a Démon mellkasában.

A Vadász nyelt egy nagyot, újra megremegett a keze, ahogy saját magára nézett. Minden egyes vonását lemásolta egy Teremtmény, és meredten bámulta a Vadász értetlen arcát. A Vadász először került olyan helyzetbe, amikor habozott. Mielőtt cselekedett volna, hezitált. Akármennyire is küszködött vele, nem tudta meghúzni a ravaszt.

- HAGYD ABBA! – sikított fel. – VÁLTOZZ VISSZA! UNDORÍTÓAK VAGYTOK MIND! ELSÖPÖRNI VALÓK! KIIRTANI VALÓK! MIND EGY SZÁLIG PUSZTULNOTOK KELL!
- Akkor tedd meg! Húzd meg a ravaszt, Vadász! Erre vágysz, hát, tedd meg! ÖLJ MEG! – Kiáltott fel a Démon.
- MEGDÖGLESZ!

A Vadász hátrált néhány lépést, reszketve markolta a fegyvert, egyenesen a Démon mellkasának közepére célzott. Tudta, hogy egyiknek sincs, de mégis a szívére szegezte a nyílpuskát. Mutató ujja az elsütőbillentyűn pihent, lenyelte a feltörő sós cseppeket, melyek rémületét tükrözték, majd meghúzta a ravaszt.

- Ne csináld! – Az utolsó pillanatban lökte félre a Vadász kezét egy odaugró ismeretlen, így a nyíl a fagyott földben végezte be küldetését, a Démon pedig egyetlen pillanat alatt vált ismét köddé.
- TE MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL?! – Üvöltött fel eszét vesztve, és ránézett. – Vándor!
- Nem fogom hagyni, hogy egyet is megölj közülük! – Megragadta a csuklóját, is kirántotta a kezéből a puskát, majd elhajította.
- Ha kiirtottam őket, te leszel a következő, Vándor, aki megismered a nyilam mérgét!
- Próbáld meg – Magabiztosan csengtek a Vándor szavai, ellépett a Vadásztól, felemelte jobb kezét, és bőre alól kihúzta a tőrt, majd a Vadászra tartotta. – De előbb ismered meg a tőröm hegyét, mielőtt a mérged a vérembe kerülne!
- Még nem végeztünk, Vándor! – morogta, majd hátat fordított a Démon védelmezőjének, és a fák közé futott.
- Alig várom, hogy újra találkozzunk, Vadász! – Kiabált utána.

Egy ideig még nézte a fákat, és figyelte a Vadászt, ahogy elrejtőzik a sűrű erdőben, majd visszarejtette a bőre alá a fegyverét, és hátat fordított a rengetegnek. Alig lépett hármat, amikor jeges légáramlat simított végig tarkóján, aztán egyik kézfején. Megállt, majd lehajtotta a fejét.
Nyirkos-ködös levegő ölelte körbe a testét néhány pillanatig, végül a Vándor felemelte a fejét, és a köd közepébe nézett. Egy tekintetet keresett a foszlányban, ami fokozatosan öltött teljes alakot, végül megjelent az a Démon, akit nemrég megmentett.

- Üdvözöllek! – hajtott fejet újfent a Teremtmény előtt.
- Ki vagy? – Szólalt meg kimérten és végigvezette kétkedő szempárját a Vándor alakján. – Nem vagy Vadász? – Megrázta a fejét. – Közülünk való sem vagy, igaz? – Bólintott beleegyezésül. – Ember vagy?

A Vándor vacillált a válaszadás előtt. Kissé szétnyitotta a karjait, melyek teste mellett lógtak, tenyereit felfelé fordította, hogy a Démon még egyszer alaposan szemügyre vehesse őt, és tudja, nem áll szándékában ártani neki.

- Hogy’ hívnak? – Szólalt meg kisvártatva a Démon.
- A nevem Daniel.
- Miféle faj vagy, Daniel? Ismered azt a Vadászt? – tette fel újabb kérdéseit.
- Mi, Vándorok minden Vadászt ismerünk, mert egykoron ők is Emberek voltak.
- Vándor vagy? – Daniel bólintással felelt az újabb kérdésre. – Miért mentettél meg?
- Mivel nem tudok Teremtményt ölni, így inkább védem őket.
- Miért? Miért nem tudsz megölni minket? – közelebb sétált a Vándorhoz, pillantását egy másodpercre sem szakította meg.
- Mert a legjobb barátom is egy közületek – őszintén csengtek Daniel szavai, amikor bevallotta a Démonnak az igazat.
- Démon?
- Nem. Egy Angyal. De nem tudja, hogy valóban az.
- Miért nem tudja?
- Mert még nem mutatkozott meg az igazi lénye.
- Emberek között él?
- Igen, a bátyjával.
- Báty?
- Igen. Egy Hibrid.
- Hogyan? – a Démon ismét menekülőre fogta, és hátrált Danieltől. – Honnan tudsz ilyeneket? Miféle Vándor vagy?
- Kevesen vagyunk, és annak szenteljük az életünket, hogy utánatok kutatunk, így akaratlanul is megtudunk titkokat, amikről maguknak a Lényeknek sincs tudomásuk.
- Azok is Vándorok? – biccentett a faház felé.
- Igen, ismerem őket is. Ők inkább a Keresők. – A Démon oldalra döntötte a fejét, nem értette Daniel megjegyzését. – Az egyikük kifejezetten egy Teremtmény után kutat évek óta, mert védeni akarja még saját magától is.
- Kit keres?
- Egy Tündért.
- Nem sok van belőlük, főleg nem ebben az erdőben.
- Te tudod, hogy hol élnek most a Tündérek? - Robbant közéjük az emlegetett Vándor, majd fújtatva párat, lehajtotta a fejét. – Merre találom őket, Démon? – kérdezte bűnbánóan.
- Itt már egyet sem fogsz találni, de a tisztáson igen.
- Hol van az a tisztás? – emelte fel a fejét BaekHyun, és a Lényre nézett.
- Három napi járásra, a Hold mutatja meg a helyes ösvényt az erdőn át.
- Akkor ez azt jelenti, hogy éjszaka tudunk csak közlekedni?
- Igen.
- Értem. Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésemre.
- Így már nem tartozom a Vándornak.
- Nem azért tettem, hogy hálát csikarjak ki egy Teremtményből – mentegetőzött Daniel.
- Te megmentettél, én pedig válaszoltam egy kérdésre. Így nincs több dolgunk egymással. – Ezzel araszolni kezdett, és közben szürke köd vette körül a testét.
- Még sosem láttam olyan Démont, mint te! – Kiáltott a foszlányba.
- Tükördémon vagyok – érkezett a fagyos hang immáron a hátuk mögül, Daniel pedig meghajolt.

BaekHyun is fejet hajtott a Tükördémon előtt, az ő tarkóját is megcirógatta a hűvös fuvallat, majd megszűnt az érzés. A köd eloszlott, s vele együtt a Teremtmény is távozott. A két Vándor összenézett, biccentett egymásnak, majd Daniel az erdőbe szaladt, BaekHyun pedig vissza a faházba, hogy megossza a Tükördémontól szerzett információkat a társával. Közelebb kerültek a keresett Lényhez. Már csak az Éjszakákat kellett túlélniük.

Tükördémon

4 megjegyzés :

  1. tyűűűűű meg haaaaaa *o* mikor történnek itten o.o
    na az eleje: nem lennék a lányok helyébe...nem egy bizalomgerjesztő vámpír az illető...x.x viszont a megmentő, annál érdekesebb :3

    Utána pedig...csodálkoztam is h abból a 2 démonból ki lehet, de megnyugodtam h egyikük se :D de tetszik ez a Tükördémon jelleg, nagyon menő *.* és rendes tle h segítette Baek vándornak :3
    Naaagyon szipiszupi lett ez a rész is Unnie!!! :* izgi lett, és várom a kövit :*
    Saranghae <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy írtál! <3 ^^
      Az a két Démon még egy picit várat magára, de nem olyan nagyon sokat.... :) Egyenlített a kedves Tükördémon, így nem tartozik a Vándornak :)
      Örülök, hogy tetszett, igyekszem nagyon a folytatással! <3 *3* ^^
      Saranghae! <3 :*

      Törlés
  2. En ebbe beleszerettem*-*
    Es a sok szereplo csak jobba teszi^^
    Es valamiert meg halasabb is vagyok pedig nem erdemeltem meg^^
    Varom a folytatast, Hwaiting Unniem!*3*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dongsaengem! <3
      Nagyon boldoggá tesz, hogy ez a történet is elnyerte a tetszésedet, és "beleszerettél" <3 Kimondhatatlanul hálás vagyok a szavaidért! <3
      Ami pedig AZT illeti: de igen! Nagyon is megérdemelted! <3 ^^
      Sietek a folytatással, Dongsaengem, mint mindig! :3 *3*
      Kamsahamnida, Dongsaengem! <3 *3* ^^

      Törlés