Az
utolsó emlékem csak annyi, hogy a feldúlt otthonunkban erősen szorítom magamhoz
a húgaimat, miközben egy Vámpír kiszipolyozza a szüleim vérét. Egy cseppet sem
hagy a padlón kárba veszni, mindet kiszívja, és lassú kortyokkal juttatja le a
vörös és még langyos szomjoltót. A húgaim zokognak mellettem, és kapaszkodnak a
testembe, nem tudnak mit tenni, és én sem tudok segíteni az apámon.
Egy
rideg kézfej markolta a nyakamat folytonosan, fekete és hosszú körmeit a
bőrömbe vájta, mozdulatlanná tett. Tehetetlen és esetlen voltam. Végignéztem,
ahogy anyámat is elhagyja a lélek, és követi apámat a kínkeserves haláltusában.
A Vámpír elégedetten szippantott egy újabbat a levegőből, majd felénk fordult,
és lenyalta az ajkáról a maradék pirosló folyadékot, közben megvillant tűhegyes
szemfoga az éjszakában. Aztán lassan elindult felénk.
A
torkomat szorongató másik Rém lazított a kézfején, amikor meglátta Társát közeledni,
majd hirtelen kirántotta a karjaimból a húgaimat és elráncigálta tőlem őket.
Sikítoztak és könyörögtek a kegyelemért, de nem hallották meg a vékony
hangokat. Az eddig engem fogva tartó Lény most a húgaimat ragadta nyelőcsövön,
és mélyesztette beléjük pengeélű karmait. Megint felsikítottak a fájdalomtól.
Megállt
előttem, ördögien elvigyorodott, aztán megfontoltan leguggolt. Nem akartam,
hogy azt lássa, félek tőle. Erősnek akartam mutatni magam. A szüleim miatt. A
húgaim miatt. Mélyen a bíborszín szempárba néztem és lenyeltem az összes
könnyemet. Undorodtam a látványtól. A hányinger kerülgetett. A könnyeim
elapadtak, az utolsót ő törölte le hüvelykujjával, megborzongtam a rideg
érintéstől.
Résnyire
tárt szájjal nézte a haragos arcomat, majd oldalra döntötte a fejét, és
közelebb hajolt hozzám. Fagyos lehelet cikázott a nyakamnál, a hideg
végigfutott a hátamon, még inkább eluralkodott rajtam a gyomorforgató érzés.
Hallottam, ahogy nyel egyet, majd nyelve hegyével nyalintott egyet, a kezeim
ökölbe szorultak. Velem is az időt húzta. Nem szakította át azonnal fogaival a
vékony bőrt, csak harapdált, és foltokat hagyott maga után.
A
sikolyaimat is lenyeltem a könnyeim után, nem adtam meg neki azt az élvezetet,
hogy tudja, szenvedek. Egy pillanatra a húgaimra néztem. A félelem elvette az
eszüket, a fiatalabbik már az ájulás szélére került az eseményektől és nem sok
hiányzott hozzá a másik lánynak sem. Tudtam, hogy utánam velük fog végezni;
eltökélt szándéka lett, hogy az elsőként kiszemelt prédája végignézi a
szerettei halálát.
Az
utolsó pillanatban berobbant az ajtó; a Vámpír felkapta a fejét a
nyakszirtemből a dübörgés hallatán és a hang irányába pillantott. Macskákhoz
hasonlóan fújtatott egyet, tökéletesen láthatóvá váltak még véres szemfogai.
Nem mozdultam, csak a húgaimat figyeltem a szemem sarkából; ők rémülten nézték,
ahogy a Vámpír és az a másik valami farkasszemet néz egymással, végül semmivé
foszlik a Vérszívó és eltűnik a rommá tört házunkból. A Társával együtt.
A VALAMIRE néztem. Vámpírhoz hasonlított,
de nem izzó bíborszín szemmel találtam magam szemben, és nem csurgott vér a
szájából, ahogyan fekete karmai sem voltak. De a szemfogai első látszatra mégis
Vérszívóvá tették, hegyes szemfogak bukkantak elő résnyire tárt ajkai között.
Ha nem egy Vámpír, akkor EZ a valami
fog a szüleink után küldeni minket.
A
húgaimhoz lépdelt, a korábbi félelmeim okán továbbra sem tudtam megmozdulni.
Letérdelt eléjük; bal kezét az idősebbik húgom jobb vállára, jobb kezét a
fiatalabbik bal vállára csúsztatta. Egész testükben remegtek a rémülettől.
Ahogy a Hegyesfogút vizslatták, lassanként megnyugodtak, majd elmosolyodtak.
Elengedte a vállaikat, arcukra simította a tenyereit, végül rongybabaként
csuklottak össze a húgaim.
Rohanni akartam hozzájuk, de a lábaim még mindig nem engedelmeskedtek nekem. Előttem termett a Hegyesfogú, mélyen a szemébe néztem; undorodva és gyűlölettel telve. Felemelte a kezeit, a vállaimra fogott és megszorította a testemet. Nem volt hűvös, inkább kellemesen meleg a tapintása, de mégis kirázott tőle a hideg. Egy baráti mosoly ült ki a szájára, azonban a húgaimmal ellentétben, én nem viszonoztam a görbületet. Elborította az elmémet a sötétség... már csak egy koppanást hallottam, és ahogy a térdeim valami keménynek ütköznek.
Rohanni akartam hozzájuk, de a lábaim még mindig nem engedelmeskedtek nekem. Előttem termett a Hegyesfogú, mélyen a szemébe néztem; undorodva és gyűlölettel telve. Felemelte a kezeit, a vállaimra fogott és megszorította a testemet. Nem volt hűvös, inkább kellemesen meleg a tapintása, de mégis kirázott tőle a hideg. Egy baráti mosoly ült ki a szájára, azonban a húgaimmal ellentétben, én nem viszonoztam a görbületet. Elborította az elmémet a sötétség... már csak egy koppanást hallottam, és ahogy a térdeim valami keménynek ütköznek.
* * *
Egyetlen Árny suhant át az Éjszaka sötétjében; visszafojtotta a levegőjét, nem akarta
elárulni saját magát a lélegzetvételével. A fa mögé bújt és vigyázva felemelte
a nyílpuskát. Újra elviharzott a korábbi sziluett, ezúttal közelebb érezte meg
a hűvös levegőt, óvatosan kibiztosította a fegyvert, végül az Árny közepére
célzott. Talált.
Egyetlen
nyüszítéssel egybekötve tűnt el a körülötte lévő ködfelhő, és csuklott össze
kábultan a bénító nyíl hatásának köszönhetően. Nem ejtette azonnal zsákmányul,
türelmesen várt, hátha a semmiből felbukkannak a társai, hogy kiszabadítsák a Lényt.
De egyetlen jeges fuvallat sem érkezett sehonnan sem. Körbenézett, nem akarta
azt sem, hogy egy Vándor esetleg megakadályozza a tervében. Ő már az övé volt,
és semmit nem akart annál jobban, mint a többit is ugyanígy látni.
Bénultan,
a fekete és nyirkos talajon zihálva; kiszolgáltatva a Vadász akaratának, és
könyörögjön a haláláért, amivel megkegyelmezhet a Lénynek. Kilépett a vaskos
fatörzs takarásából, és óvatosan közelebb sétált hozzá. Két lépésnyire megállt
tőle, a nyílpuskát újra a Teremtményre szegezte, ezúttal nyílvessző nélkül.
Meghúzta a ravaszt, az halk kattanással jelezte, hogy kilőtte a nem létező
lövedéket, majd maga mellé engedte a fegyvert.
Utálattal
teli elmével nézte a görcsben lévő, ám mozdulatlan testet, végül még közelebb
merészkedett. A Lény ebben a pillanatban emelte fel a fejét, és villantotta meg
fekete szemét, ahogy megérezte fölé magasodni a Vadászt. A feketén lüktető szempár
összefonódott a sötétbarna tekintettel, a Vadász rögvest hátrált a
Teremtménytől. Értetlenül nézte a földön kuporgó Lényt, akinek vonásai már látszólag
pontosan megegyeztek a Vadász külsejével.
-
Mégis mi a franc vagy, te ocsmányság? – Kérdezte viszolygással teli hangon.
-
Démon – morogta válaszul.
-
Gusztustalan látvány vagy! – az oldalára erősített táskából előhúzott egy újabb
nyílvesszőt, a puskába helyezte, majd felhúzta és a Démonra célzott.
-
Mire vársz? – Állt fel erőtől duzzadva, mit sem érezve már a korábbi bénító
találatból.
-
Kiirtom a fajtádat, és az összes többivel is végezni fogok! – még közelebb
nyomta a puskát a Lény testéhez, de hirtelen megremegett a keze.
-
Csak rajta. Öld meg magad, ha tudod! – Egészen belepréselte a testébe a
nyílpuskát, aminek fele el is tűnt a Démon mellkasában.
A
Vadász nyelt egy nagyot, újra megremegett a keze, ahogy saját magára nézett.
Minden egyes vonását lemásolta egy Teremtmény, és meredten bámulta a Vadász
értetlen arcát. A Vadász először került olyan helyzetbe, amikor habozott.
Mielőtt cselekedett volna, hezitált. Akármennyire is küszködött vele, nem tudta
meghúzni a ravaszt.
- HAGYD
ABBA! – sikított fel. – VÁLTOZZ VISSZA! UNDORÍTÓAK VAGYTOK MIND! ELSÖPÖRNI
VALÓK! KIIRTANI VALÓK! MIND EGY SZÁLIG PUSZTULNOTOK KELL!
-
Akkor tedd meg! Húzd meg a ravaszt, Vadász! Erre vágysz, hát, tedd meg! ÖLJ
MEG! – Kiáltott fel a Démon.
-
MEGDÖGLESZ!
A
Vadász hátrált néhány lépést, reszketve markolta a fegyvert, egyenesen a Démon
mellkasának közepére célzott. Tudta, hogy egyiknek sincs, de mégis a szívére szegezte
a nyílpuskát. Mutató ujja az elsütőbillentyűn pihent, lenyelte a feltörő sós
cseppeket, melyek rémületét tükrözték, majd meghúzta a ravaszt.
- Ne
csináld! – Az utolsó pillanatban lökte félre a Vadász kezét egy odaugró
ismeretlen, így a nyíl a fagyott földben végezte be küldetését, a Démon pedig egyetlen
pillanat alatt vált ismét köddé.
-
TE MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL?! – Üvöltött fel eszét vesztve, és ránézett. –
Vándor!
-
Nem fogom hagyni, hogy egyet is megölj közülük! – Megragadta a csuklóját, is
kirántotta a kezéből a puskát, majd elhajította.
-
Ha kiirtottam őket, te leszel a következő, Vándor, aki megismered a nyilam
mérgét!
-
Próbáld meg – Magabiztosan csengtek a Vándor szavai, ellépett a Vadásztól,
felemelte jobb kezét, és bőre alól kihúzta a tőrt, majd a Vadászra tartotta. – De előbb ismered meg a tőröm hegyét, mielőtt a mérged a vérembe kerülne!
-
Még nem végeztünk, Vándor! – morogta, majd hátat fordított a Démon
védelmezőjének, és a fák közé futott.
-
Alig várom, hogy újra találkozzunk, Vadász! – Kiabált utána.
Egy
ideig még nézte a fákat, és figyelte a Vadászt, ahogy elrejtőzik a sűrű
erdőben, majd visszarejtette a bőre alá a fegyverét, és hátat fordított a
rengetegnek. Alig lépett hármat, amikor jeges légáramlat simított végig
tarkóján, aztán egyik kézfején. Megállt, majd lehajtotta a fejét.
Nyirkos-ködös
levegő ölelte körbe a testét néhány pillanatig, végül a Vándor felemelte a
fejét, és a köd közepébe nézett. Egy tekintetet keresett a foszlányban, ami
fokozatosan öltött teljes alakot, végül megjelent az a Démon, akit nemrég
megmentett.
- Üdvözöllek!
– hajtott fejet újfent a Teremtmény előtt.
-
Ki vagy? – Szólalt meg kimérten és végigvezette kétkedő szempárját a Vándor
alakján. – Nem vagy Vadász? – Megrázta a fejét. – Közülünk való sem vagy, igaz? – Bólintott beleegyezésül. – Ember vagy?
A
Vándor vacillált a válaszadás előtt. Kissé szétnyitotta a karjait, melyek teste
mellett lógtak, tenyereit felfelé fordította, hogy a Démon még egyszer alaposan
szemügyre vehesse őt, és tudja, nem áll szándékában ártani neki.
- Hogy’
hívnak? – Szólalt meg kisvártatva a Démon.
-
A nevem Daniel.
-
Miféle faj vagy, Daniel? Ismered azt a Vadászt? – tette fel újabb kérdéseit.
-
Mi, Vándorok minden Vadászt ismerünk, mert egykoron ők is Emberek voltak.
-
Vándor vagy? – Daniel bólintással felelt az újabb kérdésre. – Miért mentettél
meg?
-
Mivel nem tudok Teremtményt ölni, így inkább védem őket.
-
Miért? Miért nem tudsz megölni minket? – közelebb sétált a Vándorhoz,
pillantását egy másodpercre sem szakította meg.
-
Mert a legjobb barátom is egy közületek – őszintén csengtek Daniel szavai,
amikor bevallotta a Démonnak az igazat.
-
Démon?
-
Nem. Egy Angyal. De nem tudja, hogy valóban az.
-
Miért nem tudja?
-
Mert még nem mutatkozott meg az igazi lénye.
-
Emberek között él?
-
Igen, a bátyjával.
-
Báty?
-
Igen. Egy Hibrid.
-
Hogyan? – a Démon ismét menekülőre fogta, és hátrált Danieltől. – Honnan tudsz
ilyeneket? Miféle Vándor vagy?
- Kevesen
vagyunk, és annak szenteljük az életünket, hogy utánatok kutatunk, így
akaratlanul is megtudunk titkokat, amikről maguknak a Lényeknek sincs
tudomásuk.
-
Azok is Vándorok? – biccentett a faház felé.
-
Igen, ismerem őket is. Ők inkább a Keresők. – A Démon oldalra döntötte a fejét,
nem értette Daniel megjegyzését. – Az egyikük kifejezetten egy Teremtmény után
kutat évek óta, mert védeni akarja még saját magától is.
-
Kit keres?
-
Egy Tündért.
-
Nem sok van belőlük, főleg nem ebben az erdőben.
-
Te tudod, hogy hol élnek most a Tündérek? - Robbant közéjük az emlegetett Vándor, majd
fújtatva párat, lehajtotta a fejét. – Merre találom őket, Démon? – kérdezte bűnbánóan.
-
Itt már egyet sem fogsz találni, de a tisztáson igen.
-
Hol van az a tisztás? – emelte fel a fejét BaekHyun, és a Lényre nézett.
-
Három napi járásra, a Hold mutatja meg a helyes ösvényt az erdőn át.
-
Akkor ez azt jelenti, hogy éjszaka tudunk csak közlekedni?
-
Igen.
-
Értem. Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésemre.
-
Így már nem tartozom a Vándornak.
-
Nem azért tettem, hogy hálát csikarjak ki egy Teremtményből – mentegetőzött Daniel.
-
Te megmentettél, én pedig válaszoltam egy kérdésre. Így nincs több dolgunk
egymással. – Ezzel araszolni kezdett, és közben szürke köd vette körül a testét.
-
Még sosem láttam olyan Démont, mint te! – Kiáltott a foszlányba.
-
Tükördémon vagyok – érkezett a fagyos hang immáron a hátuk mögül, Daniel pedig meghajolt.
BaekHyun
is fejet hajtott a Tükördémon előtt, az ő tarkóját is megcirógatta a hűvös
fuvallat, majd megszűnt az érzés. A köd eloszlott, s vele együtt a Teremtmény
is távozott. A két Vándor összenézett, biccentett egymásnak, majd Daniel az
erdőbe szaladt, BaekHyun pedig vissza a faházba, hogy megossza a Tükördémontól
szerzett információkat a társával. Közelebb kerültek a keresett Lényhez. Már csak az
Éjszakákat kellett túlélniük.
![]() |
Tükördémon |
tyűűűűű meg haaaaaa *o* mikor történnek itten o.o
VálaszTörlésna az eleje: nem lennék a lányok helyébe...nem egy bizalomgerjesztő vámpír az illető...x.x viszont a megmentő, annál érdekesebb :3
Utána pedig...csodálkoztam is h abból a 2 démonból ki lehet, de megnyugodtam h egyikük se :D de tetszik ez a Tükördémon jelleg, nagyon menő *.* és rendes tle h segítette Baek vándornak :3
Naaagyon szipiszupi lett ez a rész is Unnie!!! :* izgi lett, és várom a kövit :*
Saranghae <3
Köszönöm szépen, hogy írtál! <3 ^^
TörlésAz a két Démon még egy picit várat magára, de nem olyan nagyon sokat.... :) Egyenlített a kedves Tükördémon, így nem tartozik a Vándornak :)
Örülök, hogy tetszett, igyekszem nagyon a folytatással! <3 *3* ^^
Saranghae! <3 :*
En ebbe beleszerettem*-*
VálaszTörlésEs a sok szereplo csak jobba teszi^^
Es valamiert meg halasabb is vagyok pedig nem erdemeltem meg^^
Varom a folytatast, Hwaiting Unniem!*3*
Dongsaengem! <3
TörlésNagyon boldoggá tesz, hogy ez a történet is elnyerte a tetszésedet, és "beleszerettél" <3 Kimondhatatlanul hálás vagyok a szavaidért! <3
Ami pedig AZT illeti: de igen! Nagyon is megérdemelted! <3 ^^
Sietek a folytatással, Dongsaengem, mint mindig! :3 *3*
Kamsahamnida, Dongsaengem! <3 *3* ^^