2016. március 30., szerda

8. fejezet

Soha nem értettem, hogy miért bámulom folyton a Holdat, miért vagyok képes órákon át egy helyben ülni és csak meredten nézni az éjszakai eget. Nem kellett társaság hozzá, szerettem magamban lenni. Aztán egy váratlan napon minden megváltozott. Felborult az életem és többé nem akartam az éjszakai eget figyelni, ahogyan a Holdat is meggyűlöltem, amikor a Nap teret engedett neki.
Utáltam az éjszakát, mert akkor én is mássá lettem. Egy undorító Lénnyé, aki a Sötétségben járja az ösvényeket és kopóként nyomoz egy bizonyos szag után. Gyűlöltem vadászkutyaként tengetni a napjaimat, pontosabban az Éjszakákat, soha nem voltam önmagam, csak a Bűz vezérelte a gondolataimat.  Azért mentem előre, hogy öljek. Egy belső hang folytonosan azt súgta, hogy el kell pusztítanom az Ismerős Szag tulajdonosát, mert veszélyt jelenthetnek másokra.
Hiába találtam meg a Bűz forrását, képtelen voltam elpusztítani. Egyszerűen nem tudtam megtenni, bármennyire is hajtott a vérem. Vicsorogva, ökölbe szorított kezekkel meredtem a velem szemben állóra és minden undoromat magamba fojtottam, mielőtt még átharaptam volna a torkát. Sarkon fordultam és életben hagytam, bármennyire is viszolyogtam a puszta jelenlététől. Nem tudtam végezni vele.
A Rengetegbe rohantam, megelőzve, hogy esetleg Ő legyen az, aki rám támad, és aztán mégis megfosszam az egyébként is nyamvadt életétől, ami ki tudja, mióta tarthatott az ő esetében. Néha hátrapillantottam, hátha utánam jön és kénytelen leszek végezni vele, de nem láttam sehol. Egyszer sem bukkant fel a fák között, megfontolta a lehetőségeit. Ha nem jön utánam, akkor esélye volt, hogy megéli a másnapot, ha viszont követ, akkor nem látja többé lenyugodni a napot.
Az az Éjszaka örökre belém ívódott. Akkor álltam először ellent és hagytam meg egy Nyomorult létezését, de a várt büntetés mégsem érkezett el a számomra. Tudtam, hogy milyen árat kell fizetnem azért, hogy ellenszegültem. Valamiért megkegyelmeztek nekem odafent vagy odalent. Ki tudja? Talán inkább odalent kaptam kegyelmet, és hagytak meg büntetlenül. Tudták, hogy ha egyszer el kell hagynom ezt a Világot, akkor úgyis hozzájuk csatlakozom majd, azt az időt meg ráérnek kivárni. Hiszen egy Örökkévalóság az, amit odalent kell majd töltenem, az pedig elég fizetség lesz majd a részemről ezért a tettemért.
A fák között lelassítottam a lépteimet, amikor éreztem, hogy teljesen tiszta a terep. Egy, a Holdfénnyel kicsit jobban megvilágított helyen észrevettem egy Vándort, ahogy egy Vérszívóval társalog, elfordultam. Látni sem bírtam, hogy egy olyan Teremtmény, akit nekem el kell pusztítanom, mert erre vagyok hivatott, éppen a nekünk szánt Védelmezővel enyeleg, a gyomrom is felfordult a látványtól. Megakadályozhattam volna, de jobb szeretem nem bele ütni az orromat mások dolgába, bármennyire is facsart annak a Bűze.
Újfent futásnak eredtem, még beljebb szaladtam, még távolabb akartam kerülni mindentől, amire hivatott voltam. Furcsa, ködös helyre értem. Továbbra is fák vettek körül, de volt egy kies rész, ahol mégsem volt egyetlen örökzöld sem vagy bármi erdőre emlékeztető. Helyette egészen másra leltem a fátyolfelhős tisztás közepén. Valami különlegesre.
Az Ismeretlen reszketve markolta a fagyos földet, alig tudta tartani magát, engem pedig egyre kíváncsibbá tett a szorongó alakja. Vagy inkább a szürke szárnyai keltették fel az érdeklődésemet. Tudni akartam, hogy mégis mivel van dolgom, soha korábban még nem láttam Hozzá hasonlót. Egyszer sem.
Bizalmatlanságom jeléül fogaimat meresztgetve araszoltam közelebb Hozzá, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Tudni akartam, mégis mennyire ártó ez a Lény. Valami megmagyarázhatatlanul húzni kezdett a didergő Teremtményhez, vigyázva fölé magasodtam, az addig bent tartott levegőmet hosszan kifújtam. Megrázkódott, de nem nézett rám. A talajba mélyesztette reszkető ujjait. Egy illat lengte körül. Bűnösnek éreztem, azonban nem hittem a vétkében. Olyan ártatlannak hatott. Még többet szerettem volna tudni róla. Lassan lehajoltam.
Újra és újra mély levegőt vettem, remélve, hogy talán megérzi a közelségemet és végre megláthatom az arcát is. A tarkójánál cikázott minden sóhajom, ismét egy remegéssel felelt a fújtatásomra. Ösztönösen kúszott egy félszeg mosoly az arcomra. Hátráltam néhány lépést, hátha bátorságot vesz magán. Így is lett. Megmozdult, még messzebb lépdeltem. Hosszú tincsei ziláltan hullottak testére, tudtam, hogy nem lehet bűnös. Egy ilyen Teremtménynek jónak kell lennie.
Ahogy összekuporodott a fagyos földön, hirtelen megsajnáltam. A Jelek a bőrén Vétkeire utaltak, tudtam, hogy okkal szerezte őket. Megtagadta a Sorsát, bármi is volt az. Ha megtagadta, akkor jónak kell lennie. Szerettem volna azt hinni, hogy jó. A másodperc tört része alatt tudtam le a maradék távolságot kettőnk között. Ki sem mondta a kérdését, amikor már ájultan zuhant a karjaimba.

* * *

JongIn kővé dermedt, amikor dühösen feltépte a térelválasztót, az utolsó lélegzetvételével kiáltott húgának, mielőtt még egy bénító méreggel átitatott nyílvessző átdöfte volna a mellkasát. AhYoung, Bátyja kiáltását hallva, felugrott a földről, eleinte csak értetlenül meresztette szemeit a nappali felé, ahonnan a hang érkezett, de amikor egy forró test csapódott az övének, majd került is a fűre egy parányi szívdobbanással később, még jobban összezavarodott.

- Daniel?! – nyögött fel rémülten, amikor az érkező testre nézett.
- Futás! – ezzel pattant is fel a fűről és rántotta maga után AhYoungot is.
- Daniel! Várj! JongIn! A bátyám! Még bent van! – rángatta az ellenkező irányba a Vándort, Daniel a lány jobb csuklójára fogott.
- Tud vigyázni magára! Nincs ott! Viszont nekünk sietnünk kell, mert téged akarnak!
- Hah?! Hogyan? Mi az, hogy nincs bent?! Az előbb láttam bemenni! – ellenkezett.
- AhYoung, menjünk! Mindent elmondok, ígérem, de mielőbb el kell innen tűnnünk! – cibálta ismét.
- Daniel, nem értelek! – lassan engedelmeskedett a Vándor akaratának, de továbbra is nehézkesen tette.
- AHYOUNG, TŰNJ MÁR INNEN! – hallotta meg JongIn hangját az ajtóból, boldogan pillantott hátra, de rögvest elmúlt a görbület ajkairól, amikor egy ismeretlen kéz markolt a bátyja nyakára.
- JONGIN?! – nyúlt felé könnyeivel küszködve, mire a Vándor ismét rántott egyet a lány testén, maga mögé utasította, majd a következő pillanatban újfent a földre taszította AhYoungot.
- Takarodj innen, Vadász! Őket nem kapod meg! – üvöltötte el magát.

Daniel egyetlen biztos mozdulattal fogta ujjai közé hosszú és tűhegyes tőrét, majd indult is meg egyenesen a JongInt fogva tartó Idegen felé. AhYoung könnyeivel küszködve nézte a jelenetet, ahogy legjobb barátja a fekete ruhás alaknak esik – egy pillanatra elbizonytalanodott a lány a látottak alapján, túlságosan női vonásai voltak a támadójuknak –, felemeli a kezében szorongatott fegyvert és egyenesen a homlokához nyomja annak hegyét.
JongIn könnyedén tekerte ki magát a fojtogató ujjai közül, majd futott is húgához, hogy időben oltalma alá vegye őt. AhYoung kapálódzva emelkedett fel a földről, ahogy tiltakozott Bátyjával szemben, végül még két kar fonódott a teste köré, hogy védelmezze őt, majd hirtelen köddé váltak mindhárman és a Vadászok elejtett zsákmány nélkül maradtak.

- AhYoung – simított végig húgának arcélén.
- J-jong. JongIn? – pihegte nagyokat pislogva.
- Én vagyok – mosolyogta, majd még egyszer végigsimított a lány arcán.
- Hol vagyunk? Mi történt az előbb? Hogy’ került oda hozzánk Daniel? Kik voltak, akik betörtek? Miért jöttek? Mit~
- Cssh – nyomta mutatóujját a lány szájára, hogy zavarodott kérdéseit belé fojthassa. – Mindent megbeszélünk. Komolyan.
- Daniel? – tekintett JongIn bal válla fölé.
- Jól vagy, AhYoung? – fordult felé egyetlen szusszanásnyi időre, majd ismét az ablakon bámult kifelé, vigyázva, nehogy szemet szúrjanak bárkinek is.
- Hol vagyunk? – motyogta JongIn ujja alatt.
- Biztonságban – sóhajtott fel az idősebb testvér, majd elvette ujját AhYoung ajkáról és Danielhez ballagott. – Semmi? – fogott a Vándor vállára, mire az félszegen mosolyogva megrázta a fejét. – Akkor most egy időre nyugtunk lesz tőlük.
- Kiktől? – pihegte AhYoung.
- Szerinted mikor találnak itt ránk? – kérdezte JongIn, amikor ő is kikukucskált a fekete függöny mögül.
- Kik?
- Ezt a helyet senki nem ismeri, ide senki nem jön. Mindenki fél tőle, ő pedig ezt kifejezetten élvezi – vett lassanként egyre szélesedő görbületet a Vándor telt ajka.
- Halló! Kérdeztem valamit! – kiáltotta el magát a lány, megunva a kirekesztést.
- AhYoung – fordult a lányhoz JongIn.
- Én vagyok. De most már jó lenne, ha végre beavatnátok, különben már itt sem vagyok! – összekulcsolta karjait a mellkasa előtt, kérdőn meresztette szemeit a két fiúra.
- AhYoung – JongIn ellépett az ablaktól és húgához lépdelt. – Beszélnünk kell.
- Igen, JongIn, kell! – erősítette meg terveiben az idősebbet.
- AhYoung – Daniel követte a Hibrid példáját és a lányhoz sétált – Akik betörtek ma hozzátok, nem Emberek voltak. Vagyis egykoron annak tartották őket, de mára már kívülállónak számítanak – AhYoung nagyokat pislogott Danielre. – AhYoung, te egy Angyal vagy és téged akartak a Vadászok.

A következő pillanatban sötétségbe borult a szoba, JongIn tekintete pedig mélybarnából vörösre változott. AhYoung összerezzent Bátyját látva, Daniel megértően ölelte magához a lányt, akinek teste egyre jobban reszketett JongIn alakját látva.

- Nos, igen - akaratlanul mosolyodott el a Vándor. - A Bátyád sem éppen az, akinek eddig hitted. JongIn hozzád hasonlóan Teremtmény, bár ő egyáltalán nem Angyal, ahogy az látszik is.
- Micsoda? - motyogta elcsukló hangon.
- Hibrid. Félig Vámpír, félig Angyal - sóhajtotta a Vámpír énjének teret engedő Lény.


* * *

BaekHyun és LuHan idegesen pakolta a lábait egymás után, ahogy haladtak kifelé a Koboldfaluból, nyomukban BamBammel. Kissé tőlük lemaradva lépdelt a MágusKobold, bármennyire is leplezni kívánta az aggályait, láthatóan ült ki összes félelmének jele az arcizmaira. Nem csupán saját Fajtája miatt nyugtalankodott naphosszat, hanem a többi Teremtmény miatt is. Függetlenül attól, milyen viszonyban is vannak egymással. A Teremtmény az Teremtmény, és egyiket sem ítélheti egy Vadász halálra, arról csak a Teremtő dönthet, hogy melyik Lénynek mikor kell végleg elhagynia a földi világot. Azonban BamBamen furcsa és egyben ismeretlen érzés kezdett úrrá lenni léptei során.
 Szorított a mellkasa, maga sem értette, hogy miért. Furcsán lüktetett szíve a bordái között, ahogy lassanként közeledtek a lelógó liánokhoz, mely mögé a parányi falut rejtették. A Kobold féltette a Vándorokat. Létezésében először aggódott valaki olyanért, aki nem Teremtmény. Mielőtt még LuHan kinyújthatta volna a karját, a Lény a Vándor bal vállára fogott.

- Hah? – pillantott a háta mögé. – Történt valami, MágusKobold?
- Csak. Hm – nyelt egyet, miközben lesütötte szemét, kissé szégyellte a tulajdon érzéseit.

LuHan és BaekHyun egymásra vezette mélybarna tekintetét, majd mindketten a Teremtményhez léptek. Kérdőn fürkészték a kék színű tincseiket, s az alóla esetenként lopva kikandikáló tekintetet. BaekHyun ajkaira lassanként kúszott egy parányi, felfelé ívelő görbület, ahogy a megszeppent Lény vonásait figyelte. Nem tűnt másnak, csak egy ártatlan kisgyereknek, akit huncutságon kaptak a felnőttek. Kisvártatva LuHan ajkaira is mosoly költözött.

- Szeretnél valamit mondani, MágusKobold? – intézte szavait a lehető legmegértőbb hangszínben BaekHyun.
- Vigyázzatok magatokra, Vándor – mormolta az orra alatt, mire a két Vándor újra egymásra kapta fejét.
- Hogyan? – súgta LuHan.
- Csak. Ne. Hm. Neessenbajotok – motyogta érthetetlenül.
- Te most aggódsz miattunk? – értetlenkedett BaekHyun, a korábbi széles mosoly alább hagyott.
- Nem szokásom aggódni mások miatt! – morogta, halk kuncogás érkezett válaszul.
- Tudunk vigyázni magunkra, Kobold, ne félts minket! – nevette halkan BaekHyun.
- Nincs itt szó semmilyen féltésről! – emelte fel hirtelen a fejét a Teremtmény, a Vándorok arcáról lefagyott a kezdeti mosoly, ahogy szemben találták magukat BamBam izzó szempárjával.

A két Vándor hirtelen hátrált a Koboldtól, teljes zűrzavar borította el az elméjüket. Az egyik pillanatban a Teremtmény aggodalmat mutatott feléjük, a másikban viszont haraggal telve nézett rájuk. Összenéztek, majd ismét BamBamre vándorolt félelemmel teli pillantásuk.

- Ne haragudjatok – szólalt meg néhány másodperccel később, végül ismét lehajtotta a fejét. – Néha előfordul, hogy elveszítem a fejemet. Mint például most.
- Nem történt semmi baj – mentegetőzött sietve BaekHyun.
- De lehetett volna – dünnyögte maga elé, erőt vett magán, és újfent megemelte a fejét, hogy a Vándorokra nézhessen. – Nem vagyok rossz Kobold, csak néha van, hogy picit idegesebb leszek.

Mielőtt még azonban a két Vendég válaszolhatott volna a Teremtmény szavaira, újabb Kobold bukkant fel és állt meg közvetlenül a kék hajú mögött. BamBammel ellentétben ennek a Lénynek fekete színben hullottak szemébe fürtjei, melyeket ezúttal egy hófehér kendővel igyekezett rendre utasítani. Kezében furcsa gyerekjátékot tartott, melyből apró buborékokat fújt, s vitte magával a kellemes szellő egészen a Vándorok arcáig.
Elsőként BaekHyun szájának sarkában jelent meg egy mosolyféleség, ami az újabb fújást követően szélesedett kissé, majd LuHan ajkaira is fokozatosan költözött vissza a görbület. BamBam mélyet sóhajtott rátörő elégedetlenségében. Tudta, hogy a figyelem ettől a pillanattól fogva kizárólag Társára irányul, ezzel elveszítette az esélyét, hogy valóban kifejezze a tényleges aggódást. A kendőt viselő Kobold elvigyorodott, még egyszer buborékokat képezett a szappanból, majd eltette a játékot, alkarjával BamBam bal vállára támaszkodott.

- Ilyen hamar menni készültök? Maradhattatok volna még egy kicsit. A Vadászokat előbb vagy utóbb, de úgyis utoléri a Sorsuk. Azért pedig kár sietni.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése