2017. augusztus 23., szerda

18. fejezet

A hűvös barlangba fokozatosan kúszott be a reggeli napfény, szolidan megvilágítva a rejtek egy-egy sötétebb pontját. A megbúvó Lények felszisszentek a változást érzékelve, pupillájuk összeszűkült, hunyorogtak és még beljebb bújtak a zugban. Kiváltképp az egyikük menekült a fény felől, s préselte fel magát a barlang falára. Rémült, felemás tekintete egyszer a bejáraton állt meg, egyszer pedig a vele szemben guggoló Teremtményen. Ismerős volt számára az arc és a melegbarna pillantás, s testét lassanként megszállta a nyugalom.

- Megint rosszat álmodtál? – súgta a félhomályban.
- Ühüm – zihálta parányikat bólogatva, félelmétől a körmeit a sötétszürke kövezetbe vájta.
- Már nincs baj – húzta barátságos mosolyra kissé telt ajkait és lassanként közelebb araszolt a Lényhez. – Itt biztonságban vagy – nyújtotta az ijedt Teremtmény felé bal kezét, s várta, hogy újra belesimuljon a reszkető kézfej. – Ahogy mindig.
- Miért segítesz nekem? – döntötte oldalra fejét kérdése közben.
- Mindig ezt kérdezed – jegyezte meg halványan mosolyogva.
- Mert még mindig nem válaszoltál rá. Szóval?
- Áruld el a neved! – incselkedett játékosan.
- Még a tiédet sem tudom – morogta az orra alatt.
- Soha nem kérdezted – huppant le fenekére, majd lábait felhúzva, összekulcsolta karjait.
- Hyung?! – érkezett egy vidám kiáltás a barlang bejárata felől, mire a rémült Lény megugrott.
- Cssh, HoSeok! – parancsolt a fújtató Vérfarkasra. – A végén még megijeszted.
- Oh, bocs’, Hyung – vakarta meg tarkóját. – Azt hittem, hogy már elment – nézett kérdőn társára.
- Nem. Amint látod, még mindig itt van – sandított háta mögé, ahol a rémült Lény kapaszkodott a falakba. – Nem fogom elzavarni, ha ez lenne a következő kérdésed – fordult ismét a HoSeok nevet viselő Vérfarkashoz.
- Felfogtam már az első alkalommal is – fogott bal csuklójára, mire a másik Fél is odavezette tekintetét.
- Ha nem akadékoskodtál volna már akkor is, nem történik meg ez az egész – tette fel merész megjegyzését.
- Azért még nem kellett volna belém harapnod. Értek én a szép szóból – vetette oda félvállról.
- Igen, látom, mennyire értesz belőle – húzta fel bal szemöldökét, nem tetszését kifejezve.
- Most ezzel mire akarsz célozni, Hyung? – fonta össze végtagjait mellkasa előtt.
- Hányszor is mondtam már neked, hogy hordd el magad? – emelkedett fel erőtől duzzadva.
- Megmondtam, hogy én nem foglak elhagyni, Hyung! – húzta ki magát HoSeok is, kezeit ökölbe szorította. – A barátod vagyok.
- Nem kértelek rá, hogy az legyél – legyintett rá makacsul, miközben újfent hátat fordított neki és az ijedt Teremtményre figyelt tovább. – Szeretnéd, ha elmennénk innen? Oda, ahol senki nem talál rád?
- Hyung – motyogta alig hallhatóan HoSeok. – Ne menekülj tovább te is, kérlek – intézte hozzá halk szavait. – Kérlek, Hyung. Elég volt a menekülésből. Már rég nem követ minket a Falka.
- Hagyj magunkra, HoSeok – pillantott háta mögé néhány másodpercre.
- Hyung, én~
- Eredj, HoSeok. Nem mondom még egyszer – felelt egyelőre még higgadtan.
- Hyu~
- INDULJ! – mordult rá erélyesebb hangon, mire a barlangban tartózkodók összerezzentek.

HoSeok mélyet sóhajtva hajtott fejet az idősebb előtt, s úgy is fordított hátat a megbúvóknak. Ólomsúlyú léptekkel távozott a rejtekhelyről, majd kissé megrázva testét, felöltötte valós alakját, s eltűnt a sűrű Rengetegben. A másik Vérfarkas lassan megfordult a tengelye körül és a reszkető Lényt vette ismét mérce alá. Újra és újra végignézett a Teremtményen, majd visszaguggolt elé, megtámaszkodott térdein és összefonta ujjait.

- Elárulod a neved? – szólt hozzá a lehető leglágyabb hangon.
- Nem fogsz bántani? – felelt kérdéssel a kérdésre.
- Eddig sem tettem, ahogyan nem is az a szándékom, mióta rád leltem a sötétségben. Akkor? Megmondod a neved? – A didergő Teremtény apró fejmozdulattal egyezett bele. – Igen?
- Előbb a tiéd – motyogta remegő hangján.
- Legyen – mosolyogta. - Én JongHyun vagyok, Vérfarkas. Benned kit tisztelhetek, Szépség? – lépett közelebb hozzá.
- A nevem. A nevem MeeYun – pihegte reszkető ajkakkal.
- MeeYun – súgta némi ámulattal, megbabonázta a Lény nem mindennapi szempárja.
- Igen. Egy Tündér. Halál. Haláltündér. – Utolsó szavait épp csak formálta, a Vérfarkas pupillája kidülledt a hallottaktól.

* * *

- JongIn – fordult az idősebb testvér felé Daniel, minden porcikájában érezte, hogy mielőbb csillapítania kell a Báty haragját, különben elszabadulhat a pokol. – JongIn, már vége van.

Azonban a Hibrid tekintete nem változott. Körmei ujjain túl nyúltak, fekete színre váltottak, ahogy szemfogai is kitüremkedtek felső ajka alatt, majd túl is nőttek rajta. Fintorgott és hosszan a levegőbe szagolt. Bíborszín írisze egészen mély vörössé alakult, a három Vándor lassanként fordult a Vámpírrá változott Lény felé, AhYoungot pedig Daniel maga mögé parancsolta. Hárman voltak készek védelmezni az Angyalt saját Bátyjával szemben. Daniel próbált meg elsőként szót érteni a háborodott Teremtménnyel.

- JongIn? Hallasz engem? Itt vagy még, JongIn? – A Hibrid nem reagált a hanghullámokra, csak AhYoungot méricskélte a Védelmezők háta mögött. – JongIn, ő a húgod, AhYoung. Arra esküdtél fel, hogy az életed árán is megvéded. JongIn? Hallod, amit mondok? – emelte fel mindkét kezét védekezően, de a Lény továbbra sem figyelt Danielre.
- Mi lesz, ha mégsem sikerül meggyőznöd? – kérdezte BaekHyun, ahogy óvatosan előhúzta tőrét bőre alól.
- Muszáj elérnem hozzá – felelt teljes nyugalommal.
- Mi lesz, ha mégsem? – tette fel a kényes kérdést ezúttal LuHan.
- Nem fogok ártani neki – nézett végig a Félszerzeten, aki egyre átszellemültebben figyelte AhYoung minden mozdulatát.
- Jól van – bólintott BaekHyun. – Akkor mi elvisszük innen a lányt, te pedig kezelésbe veszed a barátodat. Rendben? – súgta a tervét Daniel fülébe, azonban ezt tökéletesen meghallotta JongIn is, s egy váratlan pillanatban a Védelmezők előtt termett, Daniel torkát szorongatva.
- J-jon. Jong. Jong. In – küszködött a Féllény nevével. – JongIn. Ne – köhögte.

Hangos visítás rázta meg a Rengeteg fáit, majd nem sokkal később futóléptek zajait hozta magával a hűvös szél. BaekHyun és LuHan tökéletes szinkronban emelte fel feje mellé fegyverét, s azzal egy időben kerültek AhYoung köré is, hogy testükkel is óvják tovább a rémült Angyalt. Újabb éles sikítás ütötte meg fülüket, ahogyan a futás hangja is felerősödött.

- Ereszd el, Hibrid! – érkezett a parancs a sötétségből, mindannyian a rideg hang irányába fordították tekinteteiket, még JongInnak is sikerült meghallania az utasítást. – Nem mondom még egyszer, Hibrid! – fenyegette ellenkezést nem tűrő hangon.
- Jong. Jong. In – küszködte utolsó lélegzetével Daniel. – Kér. Lek – szemei fent akadtak, s megszakadt kapcsolata a külvilággal.

Ám azzal megegyező pillanatban, ahogy Daniel elveszítette az eszméletét, úgy markolta meg egy ismeretlen JongIn torkát, majd egy határozott lendülettel hajította arrébb majdnem hét méterrel. A Hibrid teste egy félig már kidőlt fához csapódott; az ütés következtében a Lény a földre zuhant, pontosan akkor, mikor a fa is elszakadt gyökereitől és korhadtan hullott alá. JongIn felnyüszített a fájdalomtól.

- Ne bántsd! – sikított fel AhYoung, ijedten járatta fejét a füstfelleg és a Vándorok között.
- Hallgass! – ordított fel a szürke felhő, aztán apránként teljes alakot öltött JongIn mellett.
- Ő a testvérem, kérlek, ne bántsd! – zokogott fel az Angyal.
- Pusztulnia kell – mormogta ellenségesen. – Aki kezet emel rá, az az életével fizet a bűnéért!
- Kérlek, légy kegyes! – vette magához a szót BaekHyun, majd térdre ereszkedett az Idegen Lény előtt, amiben LuHan rögvest követte, s magával húzta AhYoungot is.
- Ugyan miért kegyelmeznék? – hajolt le JongInhez, majd nyelőcsövénél elkapva emelte fel a földről az ájult Lényt. – Nincs okom a kegyelemre – meresztette szemeit áldozatára.
- Kérlek, Uram, engedd el őt! – könyörgött a Vándorok Vezetője. – Én kérlek rá, Byun BaekHyun! – megemelte fejét, hogy tekintete találkozhasson az ismeretlennel.
- A Vándorok Vezetője – szűrte fogai között, ahogy BaekHyunhoz fordult. – Miért kér tőlem ilyet a Vándorok Vezetője? – Oldalra biccentette a fejét, miközben ujjaival még szorosabban fogott JongIn torkára.
- Esküvel fogadtam, hogy minden Teremtményt megóvok, ha kell, az életem árán is. Engedd el őt, csak egy zavarodott Hibrid.
- Min. Min. Soo – pihegte elcsukló hangon Daniel, ahogy kezdett magához térni. – Ereszd el, MinSoo.
- Jól van – súgta Danielre nézve. – De csak miattad – S ezzel óvatosan leengedte a földre a még mindig eszméletlen Hibridet.

* * *

- Biztos vagy benne, hogy ez lesz a legjobb a húgodnak? – érdeklődött DongHae.
- Nem tudom. Már semmiben sem vagyok biztos, de itt akkor sem maradhat, ahogy haza sem mehet. Csak egy helyen lehet biztonságban és az mellettem van.
- Akkor mielőbb keltsd fel, mert az idő sürget. A Lélekfalók soha nem alszanak – reagált halkan a Vámpír.

Mark beleegyezően bólintott DongHae-nek, majd egyik kezével megtámaszkodott SoHee karja mellett, másikkal pedig a kanapé háttámlájára nehezedett. Szólongatta húgát, aki csak olykor némi grimaszt engedett meg magának, de szemeit nem nyitotta ki. Összébb húzta magát, s édes dedként folytatta tovább a szuszogást. EunHyuk és DongHae viszont már kevésbé volt annyira türelmes, mint Mark, így próbálták a fiút sürgetni, végül Mark a suttogás helyett a biztos ébresztést választotta.

- AÚ! – kiáltott fel SoHee, ahogy füléhez kapott, mi lüktetett a korábbi harapástól. – Mi a bánatot művelsz, Mark? – dühöngött fájdalmában.
- Felkeltettelek – vigyorgott elégedetten.
- Gyűlöllek! – morogta haragosan.
- Ideje lesz indulnunk – jegyezte meg DongHae, ahogy elindult az ajtóhoz.
- Hova? Mark? Mi ez a királyi többes? – pislogott értetlenül.
- Gyere, majd útközben mindent megbeszélünk – egyenesedett fel, aztán kezét nyújtotta SoHee-nek.
- Nem lehetne inkább most? – kérdezett vissza.
- Nem. Induljunk – EunHyuk szigorú szempárját látva SoHee-nek tovaszállt minden kérdés a fejéből.

Elvette kezét füléről, még egyszer bátyjára nézett, majd két torokköszörüléssel később felkelt a pamlagról és lehajtott fejjel indult meg DongHae után, nyomában Markkal. A Hibrid némiképp megkönnyebbülten kullogott a sor végén, ám teljes nyugalommal nem lehetett, mert tudta, hogy hosszú beszélgetés vár még rá és húgára. Ami felettébb csaphat át kellemetlenné a hosszúból, ellenben saját maga is elismerte, hogy még így is túl sokáig tartotta titokban a másik alakját.

- Mit gondolsz, merre keressük MeeYunt? – állt meg az Erdő szélén EunHyuk, remény csillant meg lélektükrein, amikor DongHae-re nézett.
- Túl sok Fajt nem ismerek, aki a segítségünkre lehet. Pontosabban az én segítségemre. – Kényszeredett mosoly rajzolódott ki ajkain, de rajta kívül senki nem volt képes viccelni.
- Ki vagy kik tudnak a húgom nyomára vezetni? – lépett közelebb hozzá EunHyuk.
- Ha találunk egy Boszorkányt, aki hajlandó elárulni, akkor egy lépéssel közelebb kerülhetünk MeeYunhoz.
- Boszorkányt? – sóhajtotta szinkronban EunHyuk és Mark.
- Igen. Egy boszorkány a mi titkunk kulcsa.
- Merre keressük a Boszorkányt? – kérdezett ismét az aggódó testvér.

DongHae-nek több sem kellett, csücsörített érzékien, ám egyetlen hang sem távozott a torkán. Legalábbis a mellette álló Hibridek és SoHee nem érzékelte a hanghullámot. DongHae-nek ugyan nem is az volt a célja, hogy mindenki hallja őt, csupán ahhoz az egyhez jusson el, akihez el kellett érnie. Várt néhány másodpercet, aztán maga mögé vonta EunHyukot és a többieket, s vigyázva fürkészni kezdte az Erdő fáit.

- Gyertek! – szólalt meg kisvártatva, hirtelen markolt EunHyuk jobb csuklójára. – Kapaszkodjatok! – pillantott egyetlen lélegzetvételnyi időre hátra, éppen volt annyi lélekjelenléte mindenkinek, hogy megragadják a másik karját, s a széllel együtt váltak köddé.

A következő másodpercben egy mindenki számára ismeretlen helyen találták magukat, SoHee-t erőteljes szédülés fogta el, amiben Mark igyekezett támasza lenni, s megtartani húgának egyensúlyát. EunHyukot kevésbé rázta meg az utazás, DongHae pedig meg sem érezte az ugrást. Csendre utasította társait, majd lassan lehajtotta a fejét, ahogy megfontolt koppanások zaját hallotta meg.
Egy hosszú fekete hajú nő lépdelt feléjük, ajkai vöröslöttek, testét éppen takarta némi anyag, legfelül egy átlátszó leplet viselt, fülében gyémántként csillogó ékszer függött. Kihívó és merész, magassarkúját fülbevalójához hasonló ékkövek díszítették.

- Mit keresel itt, DongHae? – szólította meg a Vámpírt.
- Segíts nekem, Boszorkány – válaszolt halkan, lassan megemelte fejét és a nőre nézett.
- Nem tartozom neked semmivel sem, Vámpír – intette távozásra őket.
- Ígérem, többé nem zargatlak, Boszorkány, de most nem én kérem a segítséged.
- Valóban? – DongHae bólintott, mire a Boszorkány átnézett a válla felett, hűvös szempárja összeakadt EunHyuk kérdő-kérlelő pillantásával.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése