A
hűvös barlangba fokozatosan kúszott be a reggeli napfény, szolidan megvilágítva
a rejtek egy-egy sötétebb pontját. A megbúvó Lények felszisszentek a változást
érzékelve, pupillájuk összeszűkült, hunyorogtak és még beljebb bújtak a zugban.
Kiváltképp az egyikük menekült a fény felől, s préselte fel magát a barlang
falára. Rémült, felemás tekintete egyszer a bejáraton állt meg, egyszer pedig a
vele szemben guggoló Teremtményen. Ismerős volt számára az arc és a melegbarna
pillantás, s testét lassanként megszállta a nyugalom.
-
Megint rosszat álmodtál? – súgta a félhomályban.
-
Ühüm – zihálta parányikat bólogatva, félelmétől a körmeit a sötétszürke
kövezetbe vájta.
-
Már nincs baj – húzta barátságos mosolyra kissé telt ajkait és lassanként
közelebb araszolt a Lényhez. – Itt biztonságban vagy – nyújtotta az ijedt
Teremtmény felé bal kezét, s várta, hogy újra belesimuljon a reszkető kézfej. –
Ahogy mindig.
-
Miért segítesz nekem? – döntötte oldalra fejét kérdése közben.
-
Mindig ezt kérdezed – jegyezte meg halványan mosolyogva.
-
Mert még mindig nem válaszoltál rá. Szóval?
-
Áruld el a neved! – incselkedett játékosan.
-
Még a tiédet sem tudom – morogta az orra alatt.
-
Soha nem kérdezted – huppant le fenekére, majd lábait felhúzva, összekulcsolta
karjait.
-
Hyung?! – érkezett egy vidám kiáltás a barlang bejárata felől, mire a rémült
Lény megugrott.
-
Cssh, HoSeok! – parancsolt a fújtató Vérfarkasra. – A végén még megijeszted.
-
Oh, bocs’, Hyung – vakarta meg tarkóját. – Azt hittem, hogy már elment – nézett
kérdőn társára.
-
Nem. Amint látod, még mindig itt van – sandított háta mögé, ahol a rémült Lény
kapaszkodott a falakba. – Nem fogom elzavarni, ha ez lenne a következő kérdésed
– fordult ismét a HoSeok nevet viselő Vérfarkashoz.
-
Felfogtam már az első alkalommal is – fogott bal csuklójára, mire a másik Fél
is odavezette tekintetét.
-
Ha nem akadékoskodtál volna már akkor is, nem történik meg ez az egész – tette fel
merész megjegyzését.
-
Azért még nem kellett volna belém harapnod. Értek én a szép szóból – vetette oda
félvállról.
-
Igen, látom, mennyire értesz belőle – húzta fel bal szemöldökét, nem tetszését
kifejezve.
-
Most ezzel mire akarsz célozni, Hyung? – fonta össze végtagjait mellkasa előtt.
-
Hányszor is mondtam már neked, hogy hordd el magad? – emelkedett fel erőtől
duzzadva.
-
Megmondtam, hogy én nem foglak elhagyni, Hyung! – húzta ki magát HoSeok is,
kezeit ökölbe szorította. – A barátod vagyok.
-
Nem kértelek rá, hogy az legyél – legyintett rá makacsul, miközben újfent hátat
fordított neki és az ijedt Teremtményre figyelt tovább. – Szeretnéd, ha
elmennénk innen? Oda, ahol senki nem talál rád?
-
Hyung – motyogta alig hallhatóan HoSeok. – Ne menekülj tovább te is, kérlek –
intézte hozzá halk szavait. – Kérlek, Hyung. Elég volt a menekülésből. Már rég
nem követ minket a Falka.
-
Hagyj magunkra, HoSeok – pillantott háta mögé néhány másodpercre.
-
Hyung, én~
-
Eredj, HoSeok. Nem mondom még egyszer – felelt egyelőre még higgadtan.
-
Hyu~
-
INDULJ! – mordult rá erélyesebb hangon, mire a barlangban tartózkodók
összerezzentek.
HoSeok
mélyet sóhajtva hajtott fejet az idősebb előtt, s úgy is fordított hátat a
megbúvóknak. Ólomsúlyú léptekkel távozott a rejtekhelyről, majd kissé megrázva
testét, felöltötte valós alakját, s eltűnt a sűrű Rengetegben. A másik
Vérfarkas lassan megfordult a tengelye körül és a reszkető Lényt vette ismét mérce
alá. Újra és újra végignézett a Teremtményen, majd visszaguggolt elé,
megtámaszkodott térdein és összefonta ujjait.
-
Elárulod a neved? – szólt hozzá a lehető leglágyabb hangon.
-
Nem fogsz bántani? – felelt kérdéssel a kérdésre.
-
Eddig sem tettem, ahogyan nem is az a szándékom, mióta rád leltem a
sötétségben. Akkor? Megmondod a neved? – A didergő Teremtény apró fejmozdulattal
egyezett bele. – Igen?
-
Előbb a tiéd – motyogta remegő hangján.
-
Legyen – mosolyogta. - Én JongHyun vagyok, Vérfarkas. Benned kit tisztelhetek,
Szépség? – lépett közelebb hozzá.
-
A nevem. A nevem MeeYun – pihegte reszkető ajkakkal.
-
MeeYun – súgta némi ámulattal, megbabonázta a Lény nem mindennapi szempárja.
-
Igen. Egy Tündér. Halál. Haláltündér. – Utolsó szavait épp csak formálta, a
Vérfarkas pupillája kidülledt a hallottaktól.
* * *
-
JongIn – fordult az idősebb testvér felé Daniel, minden porcikájában érezte,
hogy mielőbb csillapítania kell a Báty haragját, különben elszabadulhat a
pokol. – JongIn, már vége van.
Azonban
a Hibrid tekintete nem változott. Körmei ujjain túl nyúltak, fekete színre
váltottak, ahogy szemfogai is kitüremkedtek felső ajka alatt, majd túl is
nőttek rajta. Fintorgott és hosszan a levegőbe szagolt. Bíborszín írisze
egészen mély vörössé alakult, a három Vándor lassanként fordult a Vámpírrá
változott Lény felé, AhYoungot pedig Daniel maga mögé parancsolta. Hárman
voltak készek védelmezni az Angyalt saját Bátyjával szemben. Daniel próbált meg
elsőként szót érteni a háborodott Teremtménnyel.
-
JongIn? Hallasz engem? Itt vagy még, JongIn? – A Hibrid nem reagált a
hanghullámokra, csak AhYoungot méricskélte a Védelmezők háta mögött. – JongIn,
ő a húgod, AhYoung. Arra esküdtél fel, hogy az életed árán is megvéded. JongIn?
Hallod, amit mondok? – emelte fel mindkét kezét védekezően, de a Lény továbbra
sem figyelt Danielre.
-
Mi lesz, ha mégsem sikerül meggyőznöd? – kérdezte BaekHyun, ahogy óvatosan
előhúzta tőrét bőre alól.
-
Muszáj elérnem hozzá – felelt teljes nyugalommal.
-
Mi lesz, ha mégsem? – tette fel a kényes kérdést ezúttal LuHan.
-
Nem fogok ártani neki – nézett végig a Félszerzeten, aki egyre
átszellemültebben figyelte AhYoung minden mozdulatát.
-
Jól van – bólintott BaekHyun. – Akkor mi elvisszük innen a lányt, te pedig
kezelésbe veszed a barátodat. Rendben? – súgta a tervét Daniel fülébe, azonban
ezt tökéletesen meghallotta JongIn is, s egy váratlan pillanatban a Védelmezők
előtt termett, Daniel torkát szorongatva.
-
J-jon. Jong. Jong. In – küszködött a Féllény nevével. – JongIn. Ne – köhögte.
Hangos
visítás rázta meg a Rengeteg fáit, majd nem sokkal később futóléptek zajait
hozta magával a hűvös szél. BaekHyun és LuHan tökéletes szinkronban emelte fel
feje mellé fegyverét, s azzal egy időben kerültek AhYoung köré is, hogy
testükkel is óvják tovább a rémült Angyalt. Újabb éles sikítás ütötte meg
fülüket, ahogyan a futás hangja is felerősödött.
-
Ereszd el, Hibrid! – érkezett a parancs a sötétségből, mindannyian a rideg hang
irányába fordították tekinteteiket, még JongInnak is sikerült meghallania az
utasítást. – Nem mondom még egyszer, Hibrid! – fenyegette ellenkezést nem tűrő
hangon.
-
Jong. Jong. In – küszködte utolsó lélegzetével Daniel. – Kér. Lek – szemei fent
akadtak, s megszakadt kapcsolata a külvilággal.
Ám
azzal megegyező pillanatban, ahogy Daniel elveszítette az eszméletét, úgy
markolta meg egy ismeretlen JongIn torkát, majd egy határozott lendülettel
hajította arrébb majdnem hét méterrel. A Hibrid teste egy félig már kidőlt
fához csapódott; az ütés következtében a Lény a földre zuhant, pontosan akkor,
mikor a fa is elszakadt gyökereitől és korhadtan hullott alá. JongIn
felnyüszített a fájdalomtól.
-
Ne bántsd! – sikított fel AhYoung, ijedten járatta fejét a füstfelleg és a
Vándorok között.
-
Hallgass! – ordított fel a szürke felhő, aztán apránként teljes alakot öltött
JongIn mellett.
-
Ő a testvérem, kérlek, ne bántsd! – zokogott fel az Angyal.
-
Pusztulnia kell – mormogta ellenségesen. – Aki kezet emel rá, az az életével
fizet a bűnéért!
-
Kérlek, légy kegyes! – vette magához a szót BaekHyun, majd térdre ereszkedett
az Idegen Lény előtt, amiben LuHan rögvest követte, s magával húzta AhYoungot
is.
-
Ugyan miért kegyelmeznék? – hajolt le JongInhez, majd nyelőcsövénél elkapva
emelte fel a földről az ájult Lényt. – Nincs okom a kegyelemre – meresztette szemeit
áldozatára.
-
Kérlek, Uram, engedd el őt! – könyörgött a Vándorok Vezetője. – Én kérlek rá,
Byun BaekHyun! – megemelte fejét, hogy tekintete találkozhasson az
ismeretlennel.
-
A Vándorok Vezetője – szűrte fogai között, ahogy BaekHyunhoz fordult. – Miért kér
tőlem ilyet a Vándorok Vezetője? – Oldalra biccentette a fejét, miközben
ujjaival még szorosabban fogott JongIn torkára.
-
Esküvel fogadtam, hogy minden Teremtményt megóvok, ha kell, az életem árán is.
Engedd el őt, csak egy zavarodott Hibrid.
-
Min. Min. Soo – pihegte elcsukló hangon Daniel, ahogy kezdett magához térni. –
Ereszd el, MinSoo.
-
Jól van – súgta Danielre nézve. – De csak miattad – S ezzel óvatosan leengedte
a földre a még mindig eszméletlen Hibridet.
* * *
-
Biztos vagy benne, hogy ez lesz a legjobb a húgodnak? – érdeklődött DongHae.
-
Nem tudom. Már semmiben sem vagyok biztos, de itt akkor sem maradhat, ahogy
haza sem mehet. Csak egy helyen lehet biztonságban és az mellettem van.
-
Akkor mielőbb keltsd fel, mert az idő sürget. A Lélekfalók soha nem alszanak –
reagált halkan a Vámpír.
Mark
beleegyezően bólintott DongHae-nek, majd egyik kezével megtámaszkodott SoHee
karja mellett, másikkal pedig a kanapé háttámlájára nehezedett. Szólongatta
húgát, aki csak olykor némi grimaszt engedett meg magának, de szemeit nem
nyitotta ki. Összébb húzta magát, s édes dedként folytatta tovább a szuszogást.
EunHyuk és DongHae viszont már kevésbé volt annyira türelmes, mint Mark, így
próbálták a fiút sürgetni, végül Mark a suttogás helyett a biztos ébresztést
választotta.
-
AÚ! – kiáltott fel SoHee, ahogy füléhez kapott, mi lüktetett a korábbi
harapástól. – Mi a bánatot művelsz, Mark? – dühöngött fájdalmában.
-
Felkeltettelek – vigyorgott elégedetten.
-
Gyűlöllek! – morogta haragosan.
-
Ideje lesz indulnunk – jegyezte meg DongHae, ahogy elindult az ajtóhoz.
-
Hova? Mark? Mi ez a királyi többes? – pislogott értetlenül.
-
Gyere, majd útközben mindent megbeszélünk – egyenesedett fel, aztán kezét
nyújtotta SoHee-nek.
-
Nem lehetne inkább most? – kérdezett vissza.
-
Nem. Induljunk – EunHyuk szigorú szempárját látva SoHee-nek tovaszállt minden
kérdés a fejéből.
Elvette
kezét füléről, még egyszer bátyjára nézett, majd két torokköszörüléssel később
felkelt a pamlagról és lehajtott fejjel indult meg DongHae után, nyomában
Markkal. A Hibrid némiképp megkönnyebbülten kullogott a sor végén, ám teljes
nyugalommal nem lehetett, mert tudta, hogy hosszú beszélgetés vár még rá és
húgára. Ami felettébb csaphat át kellemetlenné a hosszúból, ellenben saját maga
is elismerte, hogy még így is túl sokáig tartotta titokban a másik alakját.
-
Mit gondolsz, merre keressük MeeYunt? – állt meg az Erdő szélén EunHyuk, remény
csillant meg lélektükrein, amikor DongHae-re nézett.
-
Túl sok Fajt nem ismerek, aki a segítségünkre lehet. Pontosabban az én
segítségemre. – Kényszeredett mosoly rajzolódott ki ajkain, de rajta kívül
senki nem volt képes viccelni.
-
Ki vagy kik tudnak a húgom nyomára vezetni? – lépett közelebb hozzá EunHyuk.
-
Ha találunk egy Boszorkányt, aki hajlandó elárulni, akkor egy lépéssel közelebb
kerülhetünk MeeYunhoz.
-
Boszorkányt? – sóhajtotta szinkronban EunHyuk és Mark.
-
Igen. Egy boszorkány a mi titkunk kulcsa.
-
Merre keressük a Boszorkányt? – kérdezett ismét az aggódó testvér.
DongHae-nek
több sem kellett, csücsörített érzékien, ám egyetlen hang sem távozott a
torkán. Legalábbis a mellette álló Hibridek és SoHee nem érzékelte a hanghullámot.
DongHae-nek ugyan nem is az volt a célja, hogy mindenki hallja őt, csupán ahhoz
az egyhez jusson el, akihez el kellett érnie. Várt néhány másodpercet, aztán
maga mögé vonta EunHyukot és a többieket, s vigyázva fürkészni kezdte az Erdő
fáit.
-
Gyertek! – szólalt meg kisvártatva, hirtelen markolt EunHyuk jobb csuklójára. –
Kapaszkodjatok! – pillantott egyetlen lélegzetvételnyi időre hátra, éppen volt annyi
lélekjelenléte mindenkinek, hogy megragadják a másik karját, s a széllel együtt
váltak köddé.
A
következő másodpercben egy mindenki számára ismeretlen helyen találták magukat,
SoHee-t erőteljes szédülés fogta el, amiben Mark igyekezett támasza lenni, s
megtartani húgának egyensúlyát. EunHyukot kevésbé rázta meg az utazás, DongHae
pedig meg sem érezte az ugrást. Csendre utasította társait, majd lassan
lehajtotta a fejét, ahogy megfontolt koppanások zaját hallotta meg.
Egy
hosszú fekete hajú nő lépdelt feléjük, ajkai vöröslöttek, testét éppen takarta
némi anyag, legfelül egy átlátszó leplet viselt, fülében gyémántként csillogó
ékszer függött. Kihívó és merész, magassarkúját fülbevalójához hasonló ékkövek
díszítették.
-
Mit keresel itt, DongHae? – szólította meg a Vámpírt.
-
Segíts nekem, Boszorkány – válaszolt halkan, lassan megemelte fejét és a nőre
nézett.
-
Nem tartozom neked semmivel sem, Vámpír – intette távozásra őket.
-
Ígérem, többé nem zargatlak, Boszorkány, de most nem én kérem a segítséged.
- Valóban? – DongHae bólintott, mire a Boszorkány
átnézett a válla felett, hűvös szempárja összeakadt EunHyuk kérdő-kérlelő
pillantásával.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése